A sétálóutcán hömpölygött a tömeg. Kocsonyafesztivál van ezen a hétvégén. A vásárokban megszokott árusok, mutatványosok, pecsenyesütők és kürtőskalács mindenhol, s természetesen kocsonya.  Békák mindenütt: társasjátékon, édességből, békának öltözött maskarások, kirakatokban kuruttyolók, mindenféle méretben. Még soha sem láttam ilyen kellemesen felfordultnak, zsongónak régi-új városom! Az áradat minket is sodor, megállunk egy pohár forró italra.  Hűvös van, de szívünket meleg járja át: szerelmesek vagyunk.

A színpadtól távol állunk meg, egy rövid hangolás, s hamarosan elkezdődik az újabb koncert.  Az első népzenei élményünk: Balkán Fanatik, majd fiatalságunk zenéi: Gringó Sztár, Gesztivel.  Az időjárás kegyes hozzánk, egyetlen csíkban süt csak a napfény, ebben a ragyogó sávban állunk, összebújva, arcunkat simogatják az első tavaszi napsugarak. Nyárban jártam, fénnyel teli januárban, Nyár van nyár van, talpig februárban…

Szorosan átölellek,  hogy melegítsük egymást... A zenészek és a közönség is egyre jobban belemelegedik, felszabadul. A tömegben utat törünk, még közelebb jutunk a zenészekhez, már látjuk az arcukat, hangosabb a zene. Szorosan, ölelkezve, kéz a kézben, a dallamok ringatják testünket. Másfél óra gondtalan öröm, de egyszer csak vége, s mi elindulunk hazafelé. A dalok és szövegek pedig bennünk maradtak: Ki a szerelemért még nem halt meg, az soha nem élt.

Boldognak láttalak.

Hosszú hónapok óta vártam már arra a napra, amikor végérvényesen, visszavonhatatlanul kimondják a válást, amellyel lezáródik életem egy korszaka.

Este nem jött álom a szememre, pedig nem mondhatnám, hogy a tárgyalás miatt eluralkodott volna rajtam valamiféle idegesség, görcsösség és izgalom, s még túlzott félelemnek sem nevezhetném, vagy attól tartottam volna, hogy valami nem várt esemény jön közbe, zavarja meg a tárgyalás menetét. Egyszerűen tudtam, hogy jelentős nap az életemben, valami lezáródik, véget ér. Valami végetér, s valami egészen más kezdődik. A lakásban járkálva megálltam a komód előtt, s a gyerekek fényképei előtt hosszasan elidőztem... Sokat gondolok rájuk, s fájó gondolataimat azzal hesegettem el, hogy pár nap és láthatom őket!

Még meghallgatok a rádióban egy zenét, mielőtt megpróbálok elaludni - határoztam el. Egyetlen egyet, s nem többet. Egy ismerős dal kezdett el azon nyomban bömbölni a füllhallgatómon keresztül. Nem éjszakánként megszokott andalító, lágy melódia, hanem rockzene. "Holnap rám új nap virrad, holnaptól minden más lesz.." Különös érzéssel töltött el, mert úgy véltem, hogy az éjszakai rádiót hallgatók közül, mintha nekem küldték volna. Véletlen? - mint amikor utolsó éjszakámat töltöttem még ott, s mikor letettük a telefont és máris kezdődött az Elhagyom a várost...

Korai kelés, indulás, hosszas zakatolás a vonaton. A tél szorítása még érződött: befagyott tócsák, szennyes hókupacok kísérték lépteim, fáztam. Kora délelőtt a gyárvárosi állomáson szálltam le, a fiam iskolájába még be kellett mennem, hogy a felvételi jelentkezését aláírjam. Ezen a napon nemcsak a tárgyalás napja volt, hanem a névnapja is nagyfiamnak - Bálint nap.

A tárgyalás a hivatalos mederben folyt, hűvösnek és idegennek éreztem, át volt itatva a paragrafusok és törvények hétköznapok feletti kimértségével. Egyszercsak vége lett, s hosszú perceket kellett várni az ítélet kihírdetéséig. Pár méterre álltunk egymástól, némán, idegenként. A fali hangszóró egyszercsak recsegte nevünket, szólítottak minket, s eljött az, amit már hosszú hónapok óta vártam: a házasságomat felbontották. Elváltunk. A tárgyalóterem előtt odaléptem volt feleségemhez, s mondtam, hogy hétvégén megyek a gyerekekért. Szempillantás alatt szó szót követett, szavaim, mint a szél által felszított zsarátnok lobbantotta lángra újabb vitánkat. Nem tehettem mást, eljöttem, nem akartam tovább hallgatni, főleg úgy, hogy parttalan vitánk csak elmérgesedni tudott volna, nem a jövőről, a gyerekekről szólt volna.

Sietős, gyors léptekkel indultam, s a kanyargó lépcsőn lefelé tartva, üzenetet küldtem neked, hogy elváltam, megyek Haza Hozzátok. A tél enyhülni látszott: hókásás pocsolyákat kerülgettem immár, a déli napsugár mosolyt csalt az emberek arcára, s tudtam, hogy erdők mélyén a hóvirágok már kérlelhetetlenül szúrják át az avart, hogy köszöntsék a Tavaszt. Koradélután indultam haza. Már van otthonom, ahol várnak, s körülölel a szeretet. A menetiránnyal háttal ültem a fülkében, mintha visszanéznék gyerekeimre. Keserédes nap.

Egymástól távolt töltött hetek, hónapok; hol boldogságban úsztunk, hol bántó szavak, maró tettek övezték napjainkat. Kimondatlanul is tudtuk, hogy sokszor nehéz volt, de már itt vagyok a közeledben.

A komor gondolatokat elűztem, s legszívesebben már arra ösztökéltem volna a vonatot, hogy mihamarabb repítsen Hozzád. Arra vágytam, hogy szavak kimondása nélkül, egyszerűen csak átöleljük egyást. Lezárva a mai napot, ami jelentős mérföldköve Utunknak, s elkezdve, folytatva azt, ami a tavalyi tavaszon kezdődött, a bolond-szerelmes előző tavaszon.

Ez a nap a szerelemesek napja is volt, s ugyan mit vihettem volna mást neked ajándékba ezen a napon, mint magamat? A vörös rózsa csak illatos díszlet.

"Az út, mely  a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel." (M.S.) 

Jópár hónap eltelt, visszanézve a dátumokat igazság szerint eléggé elhanyagoltuk ezt a naplót. Szolgáljon azonban mentségül mindkettőnk számára, hogy villámgyorsan történtek dolgok körülöttünk, néha hetek teltek el, és mi észre sem vettük az idő múlását, igyekeztünk megélni az együtt töltött napok minden percét. S amikor fizikailag nem is voltunk egymás mellett, akkor is teljes lelki valónkat betöltötte az egymás iránt érzett szerelem, aggódás, vágyakozás. Már régen nem számít a távolság, mégis oly fontos a szoros testi közelség...

Mi is történt? Elhatároztad, hogy Miskolcra költözöl, itt szeretnél lenni a közelemben, mellettem, itt akarsz dolgozni, élni. Bejelentetted a munkahelyeden, és el is kezdtél lakás után kutatni.

Ezalatt, észrevétlenül szinte beledöbbent a szívem: ez a férfi Engem akar, minden tette arra utal, velem tervez, hozzám akar tartozni… Megéreztem mennyi minden múlik ezen a döntésen.

„Beledöbben a szív, de ne félj, a világnak csak egy ember vagy, de Nekem a világ Te vagy!”

Megnéztem a lakást, amit kiválasztottál és első látásra tudtam: itt fogunk élni. MI. Képzeletben már láttam a bútorokat, a szemüvegedet a komódon, a tollad az asztalon, a kabátokat a fogason, és persze láttam a gyerekeket is. A gyerekeimet, akik kicsit már a tiéid is, hiszen annyira őszintén megszerettek. Sőt, láttam Őket is, akiket még nem is ismerek...

És eljött a nap: beköltöztünk. Pikk-pakk. Ahogy mondani szoktad. Szeretem ezt a két szót ahogyan kimondod; számomra azt jelenti: minden renden van, ezt is megoldottuk. Együtt.

Megnevezhetetlen, mert nem „össze” és nem „szét”, hanem „be” költöztünk.

Ezekben a napokban történt valami kettőnk között. Megéreztük, hogy elveszíthetjük egymást. Akkor este, az új lakásban a Férfi és a Nő vitázott.

Kérdések, válaszok, kétségek, félelmek, melyeket szinte egyszerre fogalmaztunk meg magunkban az elmúlt hetekben, de megbeszélni nem volt alkalmunk. Nem dörgött, s nem villámlott, nem volt vihar, csak felhők jöttek... Talán nem is tartott tovább, mint hetvenkét szívdobbanás.

„Nézd, felhők köde gomolyog ma a szívemen át!
- Ölelj csak át, Veled vagyok vigyázni rád!
És Én félek hova sodor engem el így a világ?
- Ölelj csak át - a pillanat dobog tovább!

Hát bármi is vár: engedj belemenekülni az ölelésbe már!
- Ölelj csak át, Veled vagyok vigyázni rád!

Csak bújj hozzám, bújj hozzám, bújj hozzám,
és vitorlázz át velem az éjszakán!”

A kimondott szavakat válaszok követték, a hűvös, sötét felhőt elfújta a szél, majd ismét megtaláltuk egymást, a közös hangot; megmártóztunk egymás szerelmében. Nem is lehetett másként... Folytatni kell az utunkat, melyen Együtt elindultunk, immár közös lakásban, egy lépéssel megint közelebb az utazás végéhez.

„Perc múlhat el, nap bújhat el, szél fújhat el
- Veled akkor is ott leszek Én!
Tó tűnhet el, hegy dőlhet el, test törhet el
- Veled akkor is ott leszek Én!” 

2012. január 20. péntek

Kórházban

Só és bors

Ez az évtized, negyven és ötven között, melyet a franciák így neveznek: "só és bors között".

A hajzatra értik ezt, melynek borsos feketesége kezd elvegyülni a fehér szálak sószín bölcsességével.

Az emberre értik ezt, ki ebben a korban kezd szelídebb lenni: nem olyan
csípős és türelmetlen többé, megóvni szeretne, megmenteni.

Az életre értik ezt, mely halványabb, íztelenebb lesz.
Csakugyan halványabb, íztelenebb az élet, negyven és ötven, só és bors között?...

Néha úgy tetszik, soha nem volt ilyen igazi és valóságos.
Negyven és ötven között nem a messzi távlatoknak él az ember s nem is
a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a
valóságos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosan ennek a
napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen és hálásan,
szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság,
csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.
 

Alig szürkül még a világ... csak annyira, mint október elején, délután, ködös napokon.

Valahol zenélnek, a hegyek között süt a nap, valahol gondolkoznak és megértenek, valahol még dolgunk van a világban... ó, áldás!

Állj meg némán, összefont karokkal, mosolyogj, negyven és ötven, só és bors között.
(M.S)

Sehol egy csipetnyi izgalom, egy sóhajnyi borzongás?

Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervistáncot, légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott! A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom, légy fülig szerelmes; olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza! Hogy találhatsz rá? Hagyd az eszed! Hallgass a szívedre!... Az az igazság, hogy e nélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod! Ha nem próbálod meg, nem is éltél... Légy nyitott, ki tudja... becsaphat a villám." (Meet Joe Black)

Te vagy a Szerelmem, s Én a Tiéd. Ezen a úton haladunk, végig, Együtt!

A múló időről nem szeretek tudomást venni, mert minden nappal megrövidül az élet, mégis vannak különleges napok, mérföldkövek, melyeken megpihenve, jóleső érzéssel lehet visszatekinteni. A kerek napok, hónapok, évek fordulóján semmi rendkívüli alapjában véve nem történik, azaz mégis. Ugyanis alkalom számvetésre, gondolatok csíráinak tucatjai  bújnak ki lelkünk eldugott szegletéből és szökkennek szárba, nemesednek kimondott szavakká, tárgyiasulnak levélpapíron, leütött karakterek közvetítenek gondolatokat, érzéseket, s szélvészgyorsan viszi a modern technika a címzettnek. Három hónapja, hogy életem egyik legfontosabb találkozója, randevúja volt.

A történetünk nem három hónapos; számíthatnám húsz év távlatából, visszatekinthetek majd öt hónapra is, de életem folyását minden bizonnyal a három hónappal ezelőtti Találkozás az, ami minden kétséget kizárva megváltoztatta. Három hónapja, hogy találkoztunk Normafán. A bohóc és az elefántidomár, a véget nem érő levelek és napi üzenetek küldői, a hetek során kinyíló, adni és kapni akaró, szerelemre, szeretetre éhező régi-új szerelmesek. Ha egyszer (remélem nagy sokára) az itteni utazás legvégén lepereg életem filmje, ennél a normafai képkockánál megáll, s boldog mosollyal várom majd az újabb utazást.

Tegnap, úgy váratlanul hasított belém, hogy most lesz valamelyik nap, hogy...- Ma van! - valamit tennem, adnom kell! - Villámgyorsan jártak ujjaim, remélve, hogy a végeredmény tetszeni fog, s tudni fogod, hogy nem felejtettem el, hiszen mindkettőnknek oly fontos, jelentős. Mert szép, és felejthetetlen. A képzeletbeli, domború fedelű fa dobozkánkba, amibe majd közös emlékeink tárgyait fogjuk gyűjteni, ennek a napnak emlékét tegyük elsőnek. Ez a levél született, gyorsan és kérlelhetetlenül jött, hogy eljusson Hozzád.

Szerelmem!
 
Ma három hónapja, hogy találkoztunk Normafán, húsz év elteltével!
Hányszor gondoltunk már vissza ezekre a hónapokra, s még egy kicsit elébb is, hányszor merültünk el ezeknek a heteknek megannyi szépségében, s hányszor fogunk még!?
Tele voltunk, vagyunk kérdésekkel, melyeknek csak egy részét tudtuk azóta is megválaszolni.
 
Miként is írtad még áprilisban? „Vezet-e valamerre út, van-e újabb elágazódás, esetleg újabb 20 év?”
 
A sok megválaszolatlan kérdés maradt, de egyet biztosan tudok, hogy életünkben már ráléptünk arra a válaszútra, s haladunk rajta, hol komótosan, hol szélvész gyorsan, Együtt. Megtaláltuk egymást, s már semmit sem szeretnék nélküled. Csak Veled, közösen, mert együvé tartozunk, olyannyira, hogy jobban már nem is lehetne MI.
Nagyon megszerettelek, s tudom, hogy te is nagyon megszerettél engem. Kell ennél több?
 
Mohón szomjazom rád, s szeretnék mindent oda adni Neked, amim van csak, s boldoggá tenni! Az újabb húsz év pontosan elég lesz rá…
 
Csókollak:
Attila
 
 

A mai nap áprilisban kezdődött, tavasszal. Talán az első melengető tavaszi napsugárral, azóta pedig nemcsak süt, hanem szinte ragyog a nap, még ha néha viharfelhők jönnek-mennek is, de a fény nem tűnik el egy pillanatra sem.

Pár évvel később

Otthon

Esteledik, a nap már nem tűz, nem éget kegyetlen sugaraival, hanem jóleső, melengető levegőt hoz a feltámadt koraesti fuvallat. Ha tehetem sokszor letelepszem ide, a kerti asztalhoz, ahol árnyékot ad a pici lugas, az oszlopokra tekeredő akác. Innen egyszerre látom a zöldelő kertet, a fiókákat repülni tanító füstfarkakat, néha zizzen a fű a piciny gyíkok alatt, a kis fürgék: az előbb még a köveken sütkéreztek. A fák mögött a párába burkolózó vizet sejteni, de innen fürdőzőket nem látni - bár hangjukat néha hallani, sőt még a fehér vitorlák is játékszernek tűnnek. Te a víz közelségét szereted, én a dombok és hegyek, fák látványától nyugszom meg.

Pár percig így vagyok, magamban; ritka pillanatok egyike, amikor végigpásztázom szememmel a környéket, s emlékszigetek sokasága tűnik elém a semmiből. Volt idő, amikor még minderről csak álmodoztunk, remélni, elképzelni tudtuk. Mostanra valósággá vált, kézzelfoghatóvá. Nem volt könnyű utunk, egy hosszú utazás megannyi állomásán át vezetett, egymáson kívül nem is nagyon volt másunk, de tudtuk: Úton lenni boldogság... Csak Te voltál Nekem, Én pedig Neked, s szerettük egymást.

- Gyere Drágám, ülj mellém szorosan, beszélgessünk! Pár lépéssel mellém kerültél, de előtte  még a világos, áttetsző nyári ruhádon hátulról átszűrődő fény kis játékot űzött velem. Meztelenre vetkőztetett, rajtam pedig borzongás futott át, legszívesebben azonnal magamhoz ölelnélek, szerelmeskedni hívnálak a félhomályos szobába.

- Itt vagyok, hoztam két poharat is.

- Jól tetted, én pedig elindultam ezzel a palack borral; maradjunk kicsit itt, olyan szép idő van! Megint egy régi, közös, egyszerre támadt gondolat.

Töltök a meggypiros roséból, amit az egyik közeli pincéből szereztünk be. Egymás szemébe nézünk, röpke csók, egy lágy lehelet csupán, a szeretet apró jele.  Koccintunk; különös szertartás ez, a pillanat örömét éljük át együtt újra meg újra.

Beszélgetünk, napjainkat beszéljük meg, mikor, melyikünknek mit is kell majd éppen elvégeznie. Tennivaló mindig akad: rendezgetni a házat, dolgozni, élni, szeretni; s a gyerekek. A két nagyfiú most kezdte az egyetemet, egyre ritkábban fogjuk őket látni. Igazi jó barátok lettek az évek során, ami nagy örömmel tölt el minket. A két kisebb, a fiú és a lány. Kamaszodnak, keresik önmagukat, a határaikat, a lehetőségeiket. Hol nagyon jóban vannak egymással, hol játszák a durcásat. Lassan megismerkednek a szerelemmel, a rajongással, a csalódással. MI itt leszünk nekik akkor is, és saját beteljesült boldogságunk iránytűként mutat nekik utat.

Még egy fél pohárral kortyolunk a melengető nedűből, ujjaink összefonódnak.

- Hány éve is? S újra megidézzük szerelmünk megannyi keserédes óráját. Túléltük, Élünk, együtt és szeretünk. Ahogy hozzám bújsz akkor tudom biztosan, hogy mennyire megérte mindaz, amin át kellett mennünk, mekkora harcot, csaták sokaságait kellett vívnunk egymásért, önmagunkért. Volt aki elfogadta könnyen döntéseinket, volt, aki nehezen és csak idővel enyhült, olyan is akad, akivel azóta alig beszélünk. A gyerekek fogadták el a leggyorsabban az új családot, kötöttek barátságot, félig testvéreket kaptak.

A házba visszaérve a vacsora utáni felfordulás nyomai. Nem szedtük le az asztalt, helyette beszéltünk, nevettünk. Ritkán van az összes gyerek így együtt. Most is eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, bár kacaj, kiáltások hangzanak fel hol innen, hol onnan. A legkisebb a nagyokra csimpaszkodva szaladt el az előbb.

Szeretem ezt a házat. Otthon, mert minden zugából ontja magából a meleget. A falakon a gyerekek képei, a kezük alól kikerülő maszatos munkák betöltik a házat. És a fényképek: tudósítanak hol, merre jártunk, a közösen megélt napok lenyomatai. Könyvek, melyekről már nem is tudjuk melyik honnan került ide. Némelyikben felirat, ajánlás, fecni, néhol irka-firka...Könyvek mindenhol, legritkábban a helyükön, egyet fel is kapok az asztalról, hogy a polcra tegyem. Közben magamba szívom az új könyv semmihez sem hasonlítható illatát, ami keveredik a fenyőpolcéval. Szemem megpihen egy pillanatra A Könyvön, a közös könyvünkön, életünk történetén, amiben megírtuk el nem múló szerelmünket. Sok elismerő, dicsérő szót kaptunk érte, de megannyi kételkedést, ármányt is. Akinek nem szántuk, annak is idővel a kezébe került... S az idő Minket igazolt.

Az otthonunk, amit már megtöltenek az együtt töltött hónapok kincsei. Közös és saját, bohókás tárgyaim. Mindig örülsz, ha a zongorán lévő vázában friss virág vár, a bolhapiacról beszerzett ódon kacatjaim néha itt, néha ott tűnnek föl. Messziről hozott kövek, érdekes virágok, csigaház, rákpáncél - szükség esetére...

Megfogom a kezed s a hálószobába tartunk; meghitt, bensőséges szerelmünk más előtt rejtett, csöndes helyére. Szorosan összesimulunk, faljuk egymás csókjait. Pár éve élünk még csak együtt, de mintha minden öleléssel a húsz, egymás nélkül eltöltött év el nem ölelt érintéseit szeretnénk bepótolni. Érezzük egymás gyengéd rezdülését, örömünk, vágyunk forrását, tudjuk miként kell csillapítani mindig szomjazó szenvedélyünket. Átölelem derekad, lágyan magamhoz húzlak, a hűvös, friss virág illatát árasztó ágyba döntelek. Testünk eggyé válik, közelebb már nem is lehetnénk...lassan megszűnik az egész külvilág, s azt érezzük, hogy nincs nálunk boldogabb - miénk a mindenség. Hazaértünk. 

Mindezt 2011. július 3-án írtuk, közösen, Ámen.

Szerfelett nyugodt volt a délután. A délelőtti telefonon keresztüli csatározások után egy kis megnyugvást éreztem, a mai feladat elvégeztetett, úgy, hogy különösebb vihar, feszültség nem árnyékolta be. Csöndben, tűnődve kortyoltam el délutáni kávémat, s régi, megszokott cigarettázó helyemre sétáltam. Kicsiny belső udvar, jobbról és balról házak tűzfala határolja, a végét egy magas kőfal zárja el. Szerettem mindig ezt a piciny udvart, a kőkerítés mögött egy hatalmasra nőtt cseresznyefa, oly magas, hogy már létrával sem lehet leszedni róla a gyümölcsöt, a különféle madarak hozzák viszik lelkesen a bogyókat, néha elpottyantva a zsákmányt, ami szétplaccsan aztán az udvari kövezeten. Tekintetem távolabbra nézett, s a régi ismerőst kereste. Erről az udvarról különösen jól látni; már kipróbáltam, a kőfal után utcáról semmit nem látni, bármennyire is tekergetem a nyakamat. Ott állt most is a régi ismerős, a piros cserepes háztetőn. Ha még nem láttad volna, feltétlenül meg kell egyszer nézned.

Egy angyal.

A papok iskolájának tetején, egy lefelé tekintő angyal. Hosszú lebernyeget visel, s semmivel össze nem téveszthető, szárnyak bújnak ki alóla. Nem egy pufók, oltárképeken látható gyermeki angyalhoz, a puttókhoz hasonlít, ő majdnem emberi.

Az udvarról oldalról látni, én jól látom, ő szeme sarkából észlelhet, érezhet engem. Amiért oldalról látni, már többször eljátszottam a gondolattal, hogy miért így látom? Most fordítja el róla ma tekintetét, vagy éppenséggel most tekint rám? A pillanatnyi hangulatom néha ezt, néha azt mondatta velem sokszor, ennek ellenére meggyőződésem, hogy az utóbbi, vagyis most fordul felém.

Az angyalokat, démonokat s minden fizikálisan nem érezhető, érzékelhető dolgot hókuszpókusznak tartottam mindig. Egyedül ez az angyal…mindig számtalan gondolat ébred bennem, s meghazudtolva minden belém rögzült tudás, kételkedés, ismeret ellenére őt valóságosnak tartom, legalábbis azt, hogy léteznek. Ha rá nézek az udvarból, vagy egyszerűen csak előhívom régi emlékeimből, felsejlenek bennem, hogy ő mindig ott áll, lefelé tekint, mintha engem keresne tekintetével. (Vagy azt üzeni, hogy az angyalok itt járnak közöttük?) Még az is előfordult, hogy a sok méter távolság ellenére, halvány mosolyt, derűt véltem felfedezni arcán, mikor csodálkozó, merengő alakomat észlelte. Ő egy biztos pont, vigyázó, szerető. Akárcsak Te.

Elég volt a sok cigarettából kijöttem az udvarról, leültem a gép elé, s megint eszembe jutottál Drágám. A hosszas, kedves tegnap esti telefonálásunk, a délelőtti féltésem, hogy mi lehet veled. Mert nem tudtam rólad, próbáltam megnyugodni, hogy számtalan oka lehet, hogy nem veszed fel a telefonodat, én mégis türelmetlen, feszült voltam, mert szerelmes utunkat sokan, és sok minden keresztezi. Megnyugodni csak akkor tudtam, mikor megláttam a telefon kijelzőjén a neved. Ennyire nem vártam még sohasem, hogy halljam a hangodat!

Az angyal mit szólt ehhez nem tudom, de nem bántam volna, ha egy kicsit megnyugtatott volna! A következő órában, mikor újra feltekintettem az angyalra, valami mély jóság sugárzott belőle, s megértettem, hogy a szeretet, a köztünk lévő szerelem mennyi ajándékot is ad. Általa vagyunk boldogok.

Biztos vagyok benne, hogy felém, felénk fordult, s mosolyog.

Mélyen Tisztelt Hölgyem!
 
Minap fülembe jutott, hogy munkaerő problémákkal teccik küzdeni, szüksége lenne két szorgos kézre. Ezúton jelentkezem az állásra. Magamról elöljáróban annyit szeretnék közölni, hogy minden túlzás nélkül, szerénység nélkül állíthatom, hogy szeretek, talán még tudok is dolgozni.
 
Hálás lennék, ha levelem nem fújná le asztaláról a kereszthuzat, s mikor mérlegelnie kell, hogy kit juttat kenyérkereső álláshoz, nevemet nem felejtené, legalább egy személyes találkozót feltétlenül elengedhetetlennek érzek, ahol bebizonyíthatnám rátermettségem, elhivatottságomat.
 
Referenciákat, ha szükséges tudok kérni (krumplinyomdával ellátottat még gyártani is), ami bizonyítanám, hogy már többször voltam köszönőviszonyba a munkával.
Legelső és mostani munkámat külön figyelmébe ajánlanám. A legelső egy öntöde poros, koszos irodaházában volt, ahol először láttam számítógépet (igaz, még bekapcsolni sem tudtam), azóta fényévnyit fejlődött informatikai tudásom. Mostanra persze sokat változtam, passziánszban, közösségi oldalak látogatásában kevesek jobbak nálam. Ezen munkahelyemen megtanultam azt is, hogy a heti 2 órás feladatomat miként osszam el a hét 40 órájára úgy, hogy mindvégig azt a látszatot keltsem, hogy dolgozom, a termelő vállalat munkahősének tartsanak.
Mostani dolgozómban már a sok-sok év tapasztalatait hasznosítom, példának okáért gépelésem olyan, mint a szerelem: vak és gyors. Telefonon, chaten emailben tudok kommunikálni, megértetem magam. Személyes tárgyalásokon bevallom kisebb hatásfokkal működöm, néha ugyanis elfogy a szusz belőlem, ha zavarbeejtő zöld szemekbe kell például néznem és egyszerre kell beszélnem is. De módfelett ügyesen tudok ilyenkor bólogatni, feldobni egy-egy kérdést, ahol a tárgyalópartnernek teret engedek a beszélgetés újabb, hosszú perceire. (S mindezt tárgyalástechnikai tréning nélkül, autodidakta módon sajátítottam el!)
 
Az egészségügy pedig egyáltalán nem áll távol tőlem! Többször láttam már fehér köpenyt, óvodás koromba ki vették a mandulámat, ami ugye azt feltételezi, hogy jártam már kórház területén, sőt szülést is láttam már, de arra annyira nem emlékszem, mert elájultam, s több dolgot adtam az orvosoknak, mint a kismama. Az egészségügy azóta is szívem csücske, ugyanis kedvenceim a gyógyszerreklámok, amit semmi esetre sem hagyok ki a filmek között.
 
Tudom, hogy a munkakör betöltéséhez nagy előnyt jelent a latin tudás, én igaz iskolapadban nem tanultam, de több okosságot is tudok latinul, pl: Ad astra per aspera (Tövises az út a csillagokig), Panem et circenses. (kenyeret és cirkuszt), Sic igitur per asperam, ad astra. Igaz ezek nem annyira orvosokorházasak, de gyorsan tanulok, s amúgy is jó alapjaim vannak, mert gépelés közben nem téveszteném össze még véletlenül sem a dudort és tumorral.
 
Tegye szívére a kezét, s vallja be önmagának, jól járna velem!
Várom válaszát,
 
Tisztelettel
A.

1991.III.2.

Lennék szárny, mely átrepít a gondokon, könnyű széll a válladon, ha átkarol, vigyáz rád,

És lennék, fenn az édes otthonod, mint néma csók az ajkadon, mindig vissza vár,

És én had legyek lágy mosoly az arcodon, egy hűvös őszi hajnalon, az ébredés után,

Igen had legyek én a sors, a végzeted, hisz hozzám fűz az életed, nem értheti senki más...

És én had legyek, egy könnycsepp az arcodon, vadvirág a sírodon, így emlékeznék rád,

Neked had legyek én a sors a végzeted, hisz hozzám fűz az életed, ezt nem értheti senki más...

Úgy lennék film egy ócska szalagon, mely rólad szól, bár nem tudom, mi lesz ha véget ér,

Úgy lennék fenn az édes otthonod, ha a tested végleg elhagyod,

Úgy lennék...

Egy hete történt, hogy a fülledt melegben autóba ültem, s elindultam Hozzád. Az aszfalt forró volt, a kocsi belsejében ezernyi fok, a klíma igaz működik, de már régen ki kellett volna takarítani. Szeretek egyedül autózni, közben szabadjára járnak gondolataim, anélkül, hogy ne érezném a forgalmat, a rádiót hangosan hallgatom. A tegnap este még mélyen bennem élt, amikor a feleségemmel beszélgettünk, a pontosság kedvéért ő próbált velem, én meg mint valami béna béka, egy-egy választ dobtam csak felé.

Nem lehetett mellébeszélni, tudta, érezte, hogy utazásom csak egy ürügy, hogy találkozhassam valakivel, aki számára egy ismeretlen valaki, találgatás, hogy ki lehet, - számomra meg Te vagy. Nem veszekedés volt, ez volt a legrosszabb. Próbált szót érteni velem, de nem lehetett. Tudtam, hogy megalázva, vérig sértve, megcsalva érzi magát. Ismertem már ezt az arcát, mert jó párszor érzett így, pedig semmi alapja nem volt…El lehet ide jutni, ha már régen nincs bizalom, kölcsönös, elfogadó, féltő szeretet, harmónia. Kitört a vihar, ami ugye csak idő kérdése volt. Kényelmesebb lett volna még egy ideig titokban tartani, élvezni a lopott, titkon őrizgetett kincset, de nem: a mi sorsunk egészen más.

Nem lehetett nem gondolnom azelőző éjszakára, sőt tudtam, hogy valahol a háttérben ott lesz velem ez az érzés. Felkészülni erre az érzésre nem lehetett, annak ellenére, hogy már nagyon régen tudtam, hogy el fog ez a pillanat jönni, még jóval azelőtt, hogy teljesen, őszintén feltártuk volna érzéseinket egymás előtt, először találkoztunk volna. Még az első leveleimben írtam valahol, hogy fájdalommal fog járni: nem tudván igazából, hogy nekem, neked, vagy neki(k) fog-e fájni. Valahol mindenkinek fog. Örömünkhöz, közös ajándékunkhoz, az egymás iránt érzett szerelmünkhöz fájdalmakon keresztül juthatunk csak el.

Kérdezett, s én nem válaszoltam, nem értette, nem érthette, hogy miért védelek.

A kilométereket gyorsan gyűrte maga alá az autó, amikor félúton nagycseppekben eleredt az eső. A nagy meleg és a nagy hideg találkozásának eredménye. Percről percre kerültem közelebb hozzád. A tegnap este miatti borongós hangulatomat elkezdte felváltani a hamarosan bekövetkező találkozásunk feletti öröm, várakozás.

Egy igazi randevú. Indulok, várlak, kések, meglátlak, csókollak. El nem engedlek. Megint a hétköznapok felett, boldogság. A fájdalom, a vihar visszahúzódott, tudván, hogy hamarosan újra előlopakodhat, mert minden lépés (találkozás) fájdalommal fog járni. A féktelen, mindent betöltő boldogság párja, mert a két ellentét együttes meglététől világ a világ. Úton lenni boldogság, pedig tudom mivel van kikövezve, mert választani kell, élni a sorsomat. Ettől szép  - ha merem járni, élni utamat, bármi is történjen. Szeretlek.

Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.
Egy újabb utazás, egy újabb állomás... 

Lehet egyszerre több életet élni? Mintha egy időben élnénk apáink és fiaink, anyáink és lányaink életét is. Mintha nem is lennénk külön, egyszeri, soha vissza nem térő személyes élőlények, hanem csak mozdulat, egy ölelés egy hosszú életben...Kétszer 20 éves életben. Nem lehet...

Első randevúnk óta egy hét telt el. Akkori érzéseim mitsem változtak. Mindketten kimondtuk, visszavonhatatlanul... Végre szavakkal is kimondhattuk a kínzó vágyakozás, a lehetetlen, a keserédes gyötrelem bensőséges szavait, egyesítve testünk-lelkünk szálait.

Megint esteledett, mikor a cukrászdába értünk. Kéz a kézben sétáltunk, mit sem törődve a külvilág terheivel. Nehéz volt a szíve, éreztem homlokán a felhők vonulását. Mégis vidám volt, tudtam Hozzám jött. Sietett, mert Vártam. Nagyon vártam. Ajándékot hozott: Önmagát. Újabb találkozásunk időpontja oly távolinak tűnt akkor, s most mégis megtörténik. Rohan az idő...

Lelkeink megint a valóságban találkoztak, emlékszigeteink egy újabb állomásán. Hogy hol? Ott, ahol minden elkezdődött. A szülővárosunkban...

Ismerek embereket, akik könnyen társulnak. Könnyebben találnak maguknak "ismerősöket" még ebben az idegen világban is. És könnyebben engednek közel magukhoz másokat. Jó pillanataimban én is ilyen vagyok. Ha beszélgetek valakivel, gyakran eljátszok a gondolattal: "Le tudnám élni vele az életemet?" S a válaszom sokszor az, hogy "igen!" Ez persze csak a pillanat fényében tűnik így, de ez a fény nagy távlatokba világít. A titkomat mondom el: ha valakivel bensőségesen együttvagyok, számomra Ő lesz a legfontosabb. Néha csak egy délutánig, vagy éjszakáig, de ezalatt a villanásnyi rövid idő alatt velem egy egész élet telik le.

Elképzelem? Nem!...Nem a képzeletemben történik mindez, hanem lelkem benső világában, ahol nincs idő, nincs 20 év, sem 40, és sokféle lehetőség szunnyad  - megélem azt, amit a valóságban csak akkor tapasztalhatnék meg, ha tényleg mellette élnék éveket.  Ilyenkor egy egész élet végigpereg bennem. Néha a legapróbb részletekig. Ez az odaadottság kell egy másik ember megértéséhez. Odaadtam magamat Neki, teljesen.

Mert szeretném Őt érteni. Ez nem empátia, hanem valami más, szóval nehez kifejezhető lelki folyamat. Belebújok, átélem - és Ő is belémbújik, átéli velem ugyanazt. Tegnap éjjel ez történt. Mesélt, s én hallgattam. Nem olvasott könyvből, élete képeslapjait nézegettük, bár néha fekete-fehér képek is felbukkantak, csöppet sem vidám háttérrel...

Bizalmasan, testben, lélekben szorosan együtt, igazán. Megnyíltunk, Ő is közelebb engedett magához, nagyon közel... A Mi valóságunk a lelkeink, és a lelkünkről azt mondják, hogy végtelen. Most csak egyetlen életet élünk, de a lelkünkben sok-sok ezer élet lehetősége szunnyad. Most még alszik bennünk a következő élet, de azért ott van, lappang, emberek, sorsok, gyerekek, egy egész sereg. Sok száz virtuális élet. De ebből a számtalan lappangó életből Mi jelenleg csak egyet élünk meg. Egyetlen vágyunk, vagy szenvedélyünk válik valóvá - a többi bennünk marad. Lelkünk végtelen tengeréből egyetlen cseppecske bukik csak föl, és válik Énünké. A többi sok-sok csepp egyelőre lent marad a mélyben. Nem tervezünk, csak megéljük a hihetetlent...

Beszélsz hozzám, az egész életed regénye kitárul előttem. Már benned vagyok, élem az életed, s talán tudom mi a legerősebb szenvedélyed, mely sorsodat irányítja. Egyetlen szó: MI. (Ez a két betű micsoda utat jár be...)

Hajnalodott a néma tó víztükre felett, a tengerszem mellett, de még sötét volt és csend. Ketten voltunk akkor még csak úton, mert indulni kellett, sietni, vissza a Valóságba.

De egy újabb cseppecske talán felbukkanni készül majd, ha túléli a tajtékos, haragos, viharos vizeket...

A Találkozás után a távolági buszon ülve nem tudtam másra gondolnim csak Rád. A kialvatlanság miatt egy tompa fáradságot éreztem, de az előző, együtt töltött napunk miatt a gondolataim Hozzád úsztak, nem tudtam volna elbóbiskolni. A pályaudvarra begördülő járgányról leszállva átsétáltam a vonatállomásra, még volt vagy fél órám az indulásig. Az emberek tömegén átverekedtem magam, legszívesebben mindenkinek odaköszöntem volna, hogy ilyen búskomor képpel ugyan miért is jöttek az utcára, s belemosolyogtam volna a képükbe, hiszen ők nem is tudják, hogy vannak csodák. Olvasmányokban, idétlen sorozatokban találkoznak csak vele, de ha történetesen velük szemben jövök én az aluljáróban, észre sem veszik.

A földalatti kis átjáróban egy utcazenész püfölte gitárját, fején divatos kalap, a jóisten nem áldotta meg kivételes tehetséggel, de sokkal gyatrább zenészek is rivaldafénybe kerülnek. Ezeket a zenészeket mindig kedvelem, igaz ritkán találkozom velük, mert majdnem mindig az autóval gördülök, ha éppenséggel mennem kell. Számomra régi ismerős a vak tangóharmónikás (ő aztán nagyon tud játszani), a bohém másik gitáros a sétálóutcán, s vele átellenben a hosszúszakállú balalajkás. A mostani fiú hangja és gitárja betöltötte a folyosót, csak néha nyomta el egy-egy felette átrobogó vonat zaja. Alig néztek rá, a gitártokban pár aprópénz volt csak, de ő játszott, muzsikált. „Van, ami annyira esztelen…” – régi dal új köntösben, énekelte a szerelmeseknek.

Magamban dúdolászva felszálltam a vonatra, rajtam kívül egy-két fejet láttam csak, hangosan azért nem mertem volna énekelni, tartottam tőle, hogy az egy-két utas embertömeggé nőne és meglincselne. A táskámból előkotortam a könyvemet, akarom mondani a könyvedet. Tőled kaptam, hogy elolvassam az egyik kedvencedet, bár meg kell vallanom, hogy felettébb nagy becsben tartom már én is a szerzőt, hiszen Rólunk, Nekünk is írt, ami annál is furcsább, mert amikor lejegyezte történeteit, még szüleim sem éltek.
A könyvet kezembe vettem, megsimogattam, s átlapoztam. Egy cédulát találtam benne, girbe gurba sorokkal, két szót: szeretni és utána a fiad neve volt és egy nagy felkiáltójel. Meséltél erről a cetliről, erről az önmagadnak (?) szánt üzenetről. A sárga fecnit kezembe fogtam s egy kegyetlen mozdulattal kiszakítottam helyéről, ahol kitudja mióta várt megtalálásra, s a szemetes kosárba raktam. Ezzel az üzenettel nem vihetem magammal a könyvet, bár a könyv is feletébb különös lenne más kezében, nem azért, mintha nem vinnék gyakran könyvet haza (bár csak könyvespolcot vihetek, könyvet nem, mert nincs hely), de ezzel a borítón tündöklő, sikító címmel: A régi szerető; találgatásokra, sejtelemre adnék okot. Hazudni pedig elég botcsinálta módon tudok.

Ásítottam egyet, mégse vagyok olyan nagy legény, hogy bírom alvás nélkül. Könyvvel a kezemben, kicsit becsuktam a szemem, ugyanis tudok gyorsan aludni, ha még nem mondtam volna. Ott feküdtél hason előttem az ágyon, s olvastad a könyvet. Nekem. Én csak néztelek, megpróbáltam figyelni a történet számomra még nem ismert részeire, ami nem mindig sikerült. Olvastál, néha felnéztél, s folytattad. Én meg vártam, hogy mikor nézel rám megint…Így gyönyörködtem benned, s az a jóleső érzés kerített hatalmában, hogy jó, nagyon jó együtt. Azért nem gondoltam volna, hogy olvasással is fogjuk tölteni az időt. A könyv azóta beköltözött a dolgozómba, s már túl vagyok A buta nőn, A bűvészen. Legközelebb én szeretnék olvasni neked.

Az állomás különös hely: bohém, botránkoztató, kellemetlen, részeg és másnapos, szürke és színes alakjaival. A könyvpavilonos, az újságos, a jegykiadó kisasszony régi ismerősként köszönt, pedig nem ismerjük egymást. Attól különös, hogy innn indulnak és érkeznek az utasok, az utazás izgalma lengi körül; jómagam még a mai napig érzem zsigereimben az utazás izgalmát, ha úgy adódik, az utazás napján sohasem aludtam még el.

 Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.
 

Tompa, fáradt, de annál boldogabb másnap. Hogy melyik nap is ez pontosan? Nem számít.

A jövő első napja, mert már van múltunk, volt egy nap jelenünk, és úgy tűnik jövőnk is lesz. Csodálatos új ébredés első napja, mely eszeveszett boldogsággal kezdődik.

Kétségekkel és újabb kérdésekkel teli első nap, ahogy ez az "elsőtől" elvárható...