Pár évvel később
Otthon
Esteledik, a nap már nem tűz, nem éget kegyetlen sugaraival, hanem jóleső, melengető levegőt hoz a feltámadt koraesti fuvallat. Ha tehetem sokszor letelepszem ide, a kerti asztalhoz, ahol árnyékot ad a pici lugas, az oszlopokra tekeredő akác. Innen egyszerre látom a zöldelő kertet, a fiókákat repülni tanító füstfarkakat, néha zizzen a fű a piciny gyíkok alatt, a kis fürgék: az előbb még a köveken sütkéreztek. A fák mögött a párába burkolózó vizet sejteni, de innen fürdőzőket nem látni - bár hangjukat néha hallani, sőt még a fehér vitorlák is játékszernek tűnnek. Te a víz közelségét szereted, én a dombok és hegyek, fák látványától nyugszom meg.
Pár percig így vagyok, magamban; ritka pillanatok egyike, amikor végigpásztázom szememmel a környéket, s emlékszigetek sokasága tűnik elém a semmiből. Volt idő, amikor még minderről csak álmodoztunk, remélni, elképzelni tudtuk. Mostanra valósággá vált, kézzelfoghatóvá. Nem volt könnyű utunk, egy hosszú utazás megannyi állomásán át vezetett, egymáson kívül nem is nagyon volt másunk, de tudtuk: Úton lenni boldogság... Csak Te voltál Nekem, Én pedig Neked, s szerettük egymást.
- Gyere Drágám, ülj mellém szorosan, beszélgessünk! Pár lépéssel mellém kerültél, de előtte még a világos, áttetsző nyári ruhádon hátulról átszűrődő fény kis játékot űzött velem. Meztelenre vetkőztetett, rajtam pedig borzongás futott át, legszívesebben azonnal magamhoz ölelnélek, szerelmeskedni hívnálak a félhomályos szobába.
- Itt vagyok, hoztam két poharat is.
- Jól tetted, én pedig elindultam ezzel a palack borral; maradjunk kicsit itt, olyan szép idő van! Megint egy régi, közös, egyszerre támadt gondolat.
Töltök a meggypiros roséból, amit az egyik közeli pincéből szereztünk be. Egymás szemébe nézünk, röpke csók, egy lágy lehelet csupán, a szeretet apró jele. Koccintunk; különös szertartás ez, a pillanat örömét éljük át együtt újra meg újra.
Beszélgetünk, napjainkat beszéljük meg, mikor, melyikünknek mit is kell majd éppen elvégeznie. Tennivaló mindig akad: rendezgetni a házat, dolgozni, élni, szeretni; s a gyerekek. A két nagyfiú most kezdte az egyetemet, egyre ritkábban fogjuk őket látni. Igazi jó barátok lettek az évek során, ami nagy örömmel tölt el minket. A két kisebb, a fiú és a lány. Kamaszodnak, keresik önmagukat, a határaikat, a lehetőségeiket. Hol nagyon jóban vannak egymással, hol játszák a durcásat. Lassan megismerkednek a szerelemmel, a rajongással, a csalódással. MI itt leszünk nekik akkor is, és saját beteljesült boldogságunk iránytűként mutat nekik utat.
Még egy fél pohárral kortyolunk a melengető nedűből, ujjaink összefonódnak.
- Hány éve is? S újra megidézzük szerelmünk megannyi keserédes óráját. Túléltük, Élünk, együtt és szeretünk. Ahogy hozzám bújsz akkor tudom biztosan, hogy mennyire megérte mindaz, amin át kellett mennünk, mekkora harcot, csaták sokaságait kellett vívnunk egymásért, önmagunkért. Volt aki elfogadta könnyen döntéseinket, volt, aki nehezen és csak idővel enyhült, olyan is akad, akivel azóta alig beszélünk. A gyerekek fogadták el a leggyorsabban az új családot, kötöttek barátságot, félig testvéreket kaptak.
A házba visszaérve a vacsora utáni felfordulás nyomai. Nem szedtük le az asztalt, helyette beszéltünk, nevettünk. Ritkán van az összes gyerek így együtt. Most is eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, bár kacaj, kiáltások hangzanak fel hol innen, hol onnan. A legkisebb a nagyokra csimpaszkodva szaladt el az előbb.
Szeretem ezt a házat. Otthon, mert minden zugából ontja magából a meleget. A falakon a gyerekek képei, a kezük alól kikerülő maszatos munkák betöltik a házat. És a fényképek: tudósítanak hol, merre jártunk, a közösen megélt napok lenyomatai. Könyvek, melyekről már nem is tudjuk melyik honnan került ide. Némelyikben felirat, ajánlás, fecni, néhol irka-firka...Könyvek mindenhol, legritkábban a helyükön, egyet fel is kapok az asztalról, hogy a polcra tegyem. Közben magamba szívom az új könyv semmihez sem hasonlítható illatát, ami keveredik a fenyőpolcéval. Szemem megpihen egy pillanatra A Könyvön, a közös könyvünkön, életünk történetén, amiben megírtuk el nem múló szerelmünket. Sok elismerő, dicsérő szót kaptunk érte, de megannyi kételkedést, ármányt is. Akinek nem szántuk, annak is idővel a kezébe került... S az idő Minket igazolt.
Az otthonunk, amit már megtöltenek az együtt töltött hónapok kincsei. Közös és saját, bohókás tárgyaim. Mindig örülsz, ha a zongorán lévő vázában friss virág vár, a bolhapiacról beszerzett ódon kacatjaim néha itt, néha ott tűnnek föl. Messziről hozott kövek, érdekes virágok, csigaház, rákpáncél - szükség esetére...
Megfogom a kezed s a hálószobába tartunk; meghitt, bensőséges szerelmünk más előtt rejtett, csöndes helyére. Szorosan összesimulunk, faljuk egymás csókjait. Pár éve élünk még csak együtt, de mintha minden öleléssel a húsz, egymás nélkül eltöltött év el nem ölelt érintéseit szeretnénk bepótolni. Érezzük egymás gyengéd rezdülését, örömünk, vágyunk forrását, tudjuk miként kell csillapítani mindig szomjazó szenvedélyünket. Átölelem derekad, lágyan magamhoz húzlak, a hűvös, friss virág illatát árasztó ágyba döntelek. Testünk eggyé válik, közelebb már nem is lehetnénk...lassan megszűnik az egész külvilág, s azt érezzük, hogy nincs nálunk boldogabb - miénk a mindenség. Hazaértünk.
Mindezt 2011. július 3-án írtuk, közösen, Ámen.
