Szerfelett nyugodt volt a délután. A délelőtti telefonon keresztüli csatározások után egy kis megnyugvást éreztem, a mai feladat elvégeztetett, úgy, hogy különösebb vihar, feszültség nem árnyékolta be. Csöndben, tűnődve kortyoltam el délutáni kávémat, s régi, megszokott cigarettázó helyemre sétáltam. Kicsiny belső udvar, jobbról és balról házak tűzfala határolja, a végét egy magas kőfal zárja el. Szerettem mindig ezt a piciny udvart, a kőkerítés mögött egy hatalmasra nőtt cseresznyefa, oly magas, hogy már létrával sem lehet leszedni róla a gyümölcsöt, a különféle madarak hozzák viszik lelkesen a bogyókat, néha elpottyantva a zsákmányt, ami szétplaccsan aztán az udvari kövezeten. Tekintetem távolabbra nézett, s a régi ismerőst kereste. Erről az udvarról különösen jól látni; már kipróbáltam, a kőfal után utcáról semmit nem látni, bármennyire is tekergetem a nyakamat. Ott állt most is a régi ismerős, a piros cserepes háztetőn. Ha még nem láttad volna, feltétlenül meg kell egyszer nézned.

Egy angyal.

A papok iskolájának tetején, egy lefelé tekintő angyal. Hosszú lebernyeget visel, s semmivel össze nem téveszthető, szárnyak bújnak ki alóla. Nem egy pufók, oltárképeken látható gyermeki angyalhoz, a puttókhoz hasonlít, ő majdnem emberi.

Az udvarról oldalról látni, én jól látom, ő szeme sarkából észlelhet, érezhet engem. Amiért oldalról látni, már többször eljátszottam a gondolattal, hogy miért így látom? Most fordítja el róla ma tekintetét, vagy éppenséggel most tekint rám? A pillanatnyi hangulatom néha ezt, néha azt mondatta velem sokszor, ennek ellenére meggyőződésem, hogy az utóbbi, vagyis most fordul felém.

Az angyalokat, démonokat s minden fizikálisan nem érezhető, érzékelhető dolgot hókuszpókusznak tartottam mindig. Egyedül ez az angyal…mindig számtalan gondolat ébred bennem, s meghazudtolva minden belém rögzült tudás, kételkedés, ismeret ellenére őt valóságosnak tartom, legalábbis azt, hogy léteznek. Ha rá nézek az udvarból, vagy egyszerűen csak előhívom régi emlékeimből, felsejlenek bennem, hogy ő mindig ott áll, lefelé tekint, mintha engem keresne tekintetével. (Vagy azt üzeni, hogy az angyalok itt járnak közöttük?) Még az is előfordult, hogy a sok méter távolság ellenére, halvány mosolyt, derűt véltem felfedezni arcán, mikor csodálkozó, merengő alakomat észlelte. Ő egy biztos pont, vigyázó, szerető. Akárcsak Te.

Elég volt a sok cigarettából kijöttem az udvarról, leültem a gép elé, s megint eszembe jutottál Drágám. A hosszas, kedves tegnap esti telefonálásunk, a délelőtti féltésem, hogy mi lehet veled. Mert nem tudtam rólad, próbáltam megnyugodni, hogy számtalan oka lehet, hogy nem veszed fel a telefonodat, én mégis türelmetlen, feszült voltam, mert szerelmes utunkat sokan, és sok minden keresztezi. Megnyugodni csak akkor tudtam, mikor megláttam a telefon kijelzőjén a neved. Ennyire nem vártam még sohasem, hogy halljam a hangodat!

Az angyal mit szólt ehhez nem tudom, de nem bántam volna, ha egy kicsit megnyugtatott volna! A következő órában, mikor újra feltekintettem az angyalra, valami mély jóság sugárzott belőle, s megértettem, hogy a szeretet, a köztünk lévő szerelem mennyi ajándékot is ad. Általa vagyunk boldogok.

Biztos vagyok benne, hogy felém, felénk fordult, s mosolyog.