Jópár hónap eltelt, visszanézve a dátumokat igazság szerint eléggé elhanyagoltuk ezt a naplót. Szolgáljon azonban mentségül mindkettőnk számára, hogy villámgyorsan történtek dolgok körülöttünk, néha hetek teltek el, és mi észre sem vettük az idő múlását, igyekeztünk megélni az együtt töltött napok minden percét. S amikor fizikailag nem is voltunk egymás mellett, akkor is teljes lelki valónkat betöltötte az egymás iránt érzett szerelem, aggódás, vágyakozás. Már régen nem számít a távolság, mégis oly fontos a szoros testi közelség...

Mi is történt? Elhatároztad, hogy Miskolcra költözöl, itt szeretnél lenni a közelemben, mellettem, itt akarsz dolgozni, élni. Bejelentetted a munkahelyeden, és el is kezdtél lakás után kutatni.

Ezalatt, észrevétlenül szinte beledöbbent a szívem: ez a férfi Engem akar, minden tette arra utal, velem tervez, hozzám akar tartozni… Megéreztem mennyi minden múlik ezen a döntésen.

„Beledöbben a szív, de ne félj, a világnak csak egy ember vagy, de Nekem a világ Te vagy!”

Megnéztem a lakást, amit kiválasztottál és első látásra tudtam: itt fogunk élni. MI. Képzeletben már láttam a bútorokat, a szemüvegedet a komódon, a tollad az asztalon, a kabátokat a fogason, és persze láttam a gyerekeket is. A gyerekeimet, akik kicsit már a tiéid is, hiszen annyira őszintén megszerettek. Sőt, láttam Őket is, akiket még nem is ismerek...

És eljött a nap: beköltöztünk. Pikk-pakk. Ahogy mondani szoktad. Szeretem ezt a két szót ahogyan kimondod; számomra azt jelenti: minden renden van, ezt is megoldottuk. Együtt.

Megnevezhetetlen, mert nem „össze” és nem „szét”, hanem „be” költöztünk.

Ezekben a napokban történt valami kettőnk között. Megéreztük, hogy elveszíthetjük egymást. Akkor este, az új lakásban a Férfi és a Nő vitázott.

Kérdések, válaszok, kétségek, félelmek, melyeket szinte egyszerre fogalmaztunk meg magunkban az elmúlt hetekben, de megbeszélni nem volt alkalmunk. Nem dörgött, s nem villámlott, nem volt vihar, csak felhők jöttek... Talán nem is tartott tovább, mint hetvenkét szívdobbanás.

„Nézd, felhők köde gomolyog ma a szívemen át!
- Ölelj csak át, Veled vagyok vigyázni rád!
És Én félek hova sodor engem el így a világ?
- Ölelj csak át - a pillanat dobog tovább!

Hát bármi is vár: engedj belemenekülni az ölelésbe már!
- Ölelj csak át, Veled vagyok vigyázni rád!

Csak bújj hozzám, bújj hozzám, bújj hozzám,
és vitorlázz át velem az éjszakán!”

A kimondott szavakat válaszok követték, a hűvös, sötét felhőt elfújta a szél, majd ismét megtaláltuk egymást, a közös hangot; megmártóztunk egymás szerelmében. Nem is lehetett másként... Folytatni kell az utunkat, melyen Együtt elindultunk, immár közös lakásban, egy lépéssel megint közelebb az utazás végéhez.

„Perc múlhat el, nap bújhat el, szél fújhat el
- Veled akkor is ott leszek Én!
Tó tűnhet el, hegy dőlhet el, test törhet el
- Veled akkor is ott leszek Én!” 

2012. január 20. péntek