A múló időről nem szeretek tudomást venni, mert minden nappal megrövidül az élet, mégis vannak különleges napok, mérföldkövek, melyeken megpihenve, jóleső érzéssel lehet visszatekinteni. A kerek napok, hónapok, évek fordulóján semmi rendkívüli alapjában véve nem történik, azaz mégis. Ugyanis alkalom számvetésre, gondolatok csíráinak tucatjai  bújnak ki lelkünk eldugott szegletéből és szökkennek szárba, nemesednek kimondott szavakká, tárgyiasulnak levélpapíron, leütött karakterek közvetítenek gondolatokat, érzéseket, s szélvészgyorsan viszi a modern technika a címzettnek. Három hónapja, hogy életem egyik legfontosabb találkozója, randevúja volt.

A történetünk nem három hónapos; számíthatnám húsz év távlatából, visszatekinthetek majd öt hónapra is, de életem folyását minden bizonnyal a három hónappal ezelőtti Találkozás az, ami minden kétséget kizárva megváltoztatta. Három hónapja, hogy találkoztunk Normafán. A bohóc és az elefántidomár, a véget nem érő levelek és napi üzenetek küldői, a hetek során kinyíló, adni és kapni akaró, szerelemre, szeretetre éhező régi-új szerelmesek. Ha egyszer (remélem nagy sokára) az itteni utazás legvégén lepereg életem filmje, ennél a normafai képkockánál megáll, s boldog mosollyal várom majd az újabb utazást.

Tegnap, úgy váratlanul hasított belém, hogy most lesz valamelyik nap, hogy...- Ma van! - valamit tennem, adnom kell! - Villámgyorsan jártak ujjaim, remélve, hogy a végeredmény tetszeni fog, s tudni fogod, hogy nem felejtettem el, hiszen mindkettőnknek oly fontos, jelentős. Mert szép, és felejthetetlen. A képzeletbeli, domború fedelű fa dobozkánkba, amibe majd közös emlékeink tárgyait fogjuk gyűjteni, ennek a napnak emlékét tegyük elsőnek. Ez a levél született, gyorsan és kérlelhetetlenül jött, hogy eljusson Hozzád.

Szerelmem!
 
Ma három hónapja, hogy találkoztunk Normafán, húsz év elteltével!
Hányszor gondoltunk már vissza ezekre a hónapokra, s még egy kicsit elébb is, hányszor merültünk el ezeknek a heteknek megannyi szépségében, s hányszor fogunk még!?
Tele voltunk, vagyunk kérdésekkel, melyeknek csak egy részét tudtuk azóta is megválaszolni.
 
Miként is írtad még áprilisban? „Vezet-e valamerre út, van-e újabb elágazódás, esetleg újabb 20 év?”
 
A sok megválaszolatlan kérdés maradt, de egyet biztosan tudok, hogy életünkben már ráléptünk arra a válaszútra, s haladunk rajta, hol komótosan, hol szélvész gyorsan, Együtt. Megtaláltuk egymást, s már semmit sem szeretnék nélküled. Csak Veled, közösen, mert együvé tartozunk, olyannyira, hogy jobban már nem is lehetne MI.
Nagyon megszerettelek, s tudom, hogy te is nagyon megszerettél engem. Kell ennél több?
 
Mohón szomjazom rád, s szeretnék mindent oda adni Neked, amim van csak, s boldoggá tenni! Az újabb húsz év pontosan elég lesz rá…
 
Csókollak:
Attila