A Találkozás után a távolági buszon ülve nem tudtam másra gondolnim csak Rád. A kialvatlanság miatt egy tompa fáradságot éreztem, de az előző, együtt töltött napunk miatt a gondolataim Hozzád úsztak, nem tudtam volna elbóbiskolni. A pályaudvarra begördülő járgányról leszállva átsétáltam a vonatállomásra, még volt vagy fél órám az indulásig. Az emberek tömegén átverekedtem magam, legszívesebben mindenkinek odaköszöntem volna, hogy ilyen búskomor képpel ugyan miért is jöttek az utcára, s belemosolyogtam volna a képükbe, hiszen ők nem is tudják, hogy vannak csodák. Olvasmányokban, idétlen sorozatokban találkoznak csak vele, de ha történetesen velük szemben jövök én az aluljáróban, észre sem veszik.

A földalatti kis átjáróban egy utcazenész püfölte gitárját, fején divatos kalap, a jóisten nem áldotta meg kivételes tehetséggel, de sokkal gyatrább zenészek is rivaldafénybe kerülnek. Ezeket a zenészeket mindig kedvelem, igaz ritkán találkozom velük, mert majdnem mindig az autóval gördülök, ha éppenséggel mennem kell. Számomra régi ismerős a vak tangóharmónikás (ő aztán nagyon tud játszani), a bohém másik gitáros a sétálóutcán, s vele átellenben a hosszúszakállú balalajkás. A mostani fiú hangja és gitárja betöltötte a folyosót, csak néha nyomta el egy-egy felette átrobogó vonat zaja. Alig néztek rá, a gitártokban pár aprópénz volt csak, de ő játszott, muzsikált. „Van, ami annyira esztelen…” – régi dal új köntösben, énekelte a szerelmeseknek.

Magamban dúdolászva felszálltam a vonatra, rajtam kívül egy-két fejet láttam csak, hangosan azért nem mertem volna énekelni, tartottam tőle, hogy az egy-két utas embertömeggé nőne és meglincselne. A táskámból előkotortam a könyvemet, akarom mondani a könyvedet. Tőled kaptam, hogy elolvassam az egyik kedvencedet, bár meg kell vallanom, hogy felettébb nagy becsben tartom már én is a szerzőt, hiszen Rólunk, Nekünk is írt, ami annál is furcsább, mert amikor lejegyezte történeteit, még szüleim sem éltek.
A könyvet kezembe vettem, megsimogattam, s átlapoztam. Egy cédulát találtam benne, girbe gurba sorokkal, két szót: szeretni és utána a fiad neve volt és egy nagy felkiáltójel. Meséltél erről a cetliről, erről az önmagadnak (?) szánt üzenetről. A sárga fecnit kezembe fogtam s egy kegyetlen mozdulattal kiszakítottam helyéről, ahol kitudja mióta várt megtalálásra, s a szemetes kosárba raktam. Ezzel az üzenettel nem vihetem magammal a könyvet, bár a könyv is feletébb különös lenne más kezében, nem azért, mintha nem vinnék gyakran könyvet haza (bár csak könyvespolcot vihetek, könyvet nem, mert nincs hely), de ezzel a borítón tündöklő, sikító címmel: A régi szerető; találgatásokra, sejtelemre adnék okot. Hazudni pedig elég botcsinálta módon tudok.

Ásítottam egyet, mégse vagyok olyan nagy legény, hogy bírom alvás nélkül. Könyvvel a kezemben, kicsit becsuktam a szemem, ugyanis tudok gyorsan aludni, ha még nem mondtam volna. Ott feküdtél hason előttem az ágyon, s olvastad a könyvet. Nekem. Én csak néztelek, megpróbáltam figyelni a történet számomra még nem ismert részeire, ami nem mindig sikerült. Olvastál, néha felnéztél, s folytattad. Én meg vártam, hogy mikor nézel rám megint…Így gyönyörködtem benned, s az a jóleső érzés kerített hatalmában, hogy jó, nagyon jó együtt. Azért nem gondoltam volna, hogy olvasással is fogjuk tölteni az időt. A könyv azóta beköltözött a dolgozómba, s már túl vagyok A buta nőn, A bűvészen. Legközelebb én szeretnék olvasni neked.

Az állomás különös hely: bohém, botránkoztató, kellemetlen, részeg és másnapos, szürke és színes alakjaival. A könyvpavilonos, az újságos, a jegykiadó kisasszony régi ismerősként köszönt, pedig nem ismerjük egymást. Attól különös, hogy innn indulnak és érkeznek az utasok, az utazás izgalma lengi körül; jómagam még a mai napig érzem zsigereimben az utazás izgalmát, ha úgy adódik, az utazás napján sohasem aludtam még el.

 Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.