Kórházban
A keleti bölcsek, sőt, napjaink sikerkönyveinek írói is azt tartják: minden testi megbetegedésnek lelki oka van. Én nem vagyok sem bölcs, sem író, csak egy egyszerű ember, aki egyik nap rosszul lett.
Rosszul lettem - a fájdalom skálán mérhető legmagasabb fokait súroló görccsel – a testem lett rosszul. Gyötört a fájdalom, s a görcsök közepette, a másodperc tört részei alatt milliónyi gondolat futott át rajtam; felbukkantak emlékfoszlányok, lehetőségek, melyeket az élet kínált s én elmulasztottam, botorságok, melyeket megtettem, képek, melyek szemmel talán sohasem voltak láthatóak, majd az elkövetkező órák történései – bizonyára kórházba kell mennem, tűrhetetlen a fájdalom. Gyógyításra szorul a testem.
Görcsbe feszült, torz, keserves tartásban ültem a teraszon, vártam, Anyu telefonál – mentőt hív. Homályosan láttam a fiam arcát, kérdezte: Mit tud segíteni? Menj innen – feleltem. Anya most elmegy az orvoshoz. Ne ijedj meg, nem lesz semmi baj!
A kórházi ágyon fekve, csöpögő infúzióval a karomban megértettem: a testem feladta. Túlmentem egy határon, ha úgy tetszik túlfeszítettem egy húrt, mely elpattant. A testem cserbenhagyott, és én nem tehetek semmit. S rögtön tudtam azt is, mégis tennem, és mennem kell, másnap évnyitó, milliónyi még a tennivaló holnapig.
A fájdalomcsillapító azonban nem csak a testi tüneteket enyhítette...
Azóta, túl a testi, műtéti megpróbáltatásokon, átgondolva az elmúlt hónapok lelki történéseit már tudom: minden más lett.
Nincs már görcs, sem a testemben, sem a lelkemben. Megértettem végre: több tonnányi kétséget, fájdalmat, zavart, szégyent, lelkiismeret-furdalást, és egyéb lelki szemetet hordoztam és zártam magamba, görcsösen szorítva – nehogy valaki meglássa, mi történik bennem valójában, s ahogy a testem is jelezte: eljött az idő, ezektől MOST, MIND, EGYSZERRE meg kell szabadulni!
Szeretsz, és én is viszont szeretlek. Van kiben megbíznom, és Te is bízol Bennem. Nincs olyan probléma, melyre ne találnák Együtt, Veled megoldást, nincs az a bántó szó, mely megérné az idegeskedést, még ha az önérzetünkbe mar is, nincs az a hiány, amit egymás iránti szerelmünk be ne tudna tölteni. Mellettem vagy, s én melletted, ahogy mondani szokás: jóban, rosszban.
Élünk, peregnek életünk lapjai, tesszük szépen, sorban a dolgunkat, lépegetünk egyik feladat után a másikra, egyre közelebb kerülve egymáshoz, a naphoz, mikor nyíltan kimondhatjuk: Igen. Ő a támaszom, a másik felem, a családom, az életem, örökre.
