Hosszú hónapok óta vártam már arra a napra, amikor végérvényesen, visszavonhatatlanul kimondják a válást, amellyel lezáródik életem egy korszaka.

Este nem jött álom a szememre, pedig nem mondhatnám, hogy a tárgyalás miatt eluralkodott volna rajtam valamiféle idegesség, görcsösség és izgalom, s még túlzott félelemnek sem nevezhetném, vagy attól tartottam volna, hogy valami nem várt esemény jön közbe, zavarja meg a tárgyalás menetét. Egyszerűen tudtam, hogy jelentős nap az életemben, valami lezáródik, véget ér. Valami végetér, s valami egészen más kezdődik. A lakásban járkálva megálltam a komód előtt, s a gyerekek fényképei előtt hosszasan elidőztem... Sokat gondolok rájuk, s fájó gondolataimat azzal hesegettem el, hogy pár nap és láthatom őket!

Még meghallgatok a rádióban egy zenét, mielőtt megpróbálok elaludni - határoztam el. Egyetlen egyet, s nem többet. Egy ismerős dal kezdett el azon nyomban bömbölni a füllhallgatómon keresztül. Nem éjszakánként megszokott andalító, lágy melódia, hanem rockzene. "Holnap rám új nap virrad, holnaptól minden más lesz.." Különös érzéssel töltött el, mert úgy véltem, hogy az éjszakai rádiót hallgatók közül, mintha nekem küldték volna. Véletlen? - mint amikor utolsó éjszakámat töltöttem még ott, s mikor letettük a telefont és máris kezdődött az Elhagyom a várost...

Korai kelés, indulás, hosszas zakatolás a vonaton. A tél szorítása még érződött: befagyott tócsák, szennyes hókupacok kísérték lépteim, fáztam. Kora délelőtt a gyárvárosi állomáson szálltam le, a fiam iskolájába még be kellett mennem, hogy a felvételi jelentkezését aláírjam. Ezen a napon nemcsak a tárgyalás napja volt, hanem a névnapja is nagyfiamnak - Bálint nap.

A tárgyalás a hivatalos mederben folyt, hűvösnek és idegennek éreztem, át volt itatva a paragrafusok és törvények hétköznapok feletti kimértségével. Egyszercsak vége lett, s hosszú perceket kellett várni az ítélet kihírdetéséig. Pár méterre álltunk egymástól, némán, idegenként. A fali hangszóró egyszercsak recsegte nevünket, szólítottak minket, s eljött az, amit már hosszú hónapok óta vártam: a házasságomat felbontották. Elváltunk. A tárgyalóterem előtt odaléptem volt feleségemhez, s mondtam, hogy hétvégén megyek a gyerekekért. Szempillantás alatt szó szót követett, szavaim, mint a szél által felszított zsarátnok lobbantotta lángra újabb vitánkat. Nem tehettem mást, eljöttem, nem akartam tovább hallgatni, főleg úgy, hogy parttalan vitánk csak elmérgesedni tudott volna, nem a jövőről, a gyerekekről szólt volna.

Sietős, gyors léptekkel indultam, s a kanyargó lépcsőn lefelé tartva, üzenetet küldtem neked, hogy elváltam, megyek Haza Hozzátok. A tél enyhülni látszott: hókásás pocsolyákat kerülgettem immár, a déli napsugár mosolyt csalt az emberek arcára, s tudtam, hogy erdők mélyén a hóvirágok már kérlelhetetlenül szúrják át az avart, hogy köszöntsék a Tavaszt. Koradélután indultam haza. Már van otthonom, ahol várnak, s körülölel a szeretet. A menetiránnyal háttal ültem a fülkében, mintha visszanéznék gyerekeimre. Keserédes nap.

Egymástól távolt töltött hetek, hónapok; hol boldogságban úsztunk, hol bántó szavak, maró tettek övezték napjainkat. Kimondatlanul is tudtuk, hogy sokszor nehéz volt, de már itt vagyok a közeledben.

A komor gondolatokat elűztem, s legszívesebben már arra ösztökéltem volna a vonatot, hogy mihamarabb repítsen Hozzád. Arra vágytam, hogy szavak kimondása nélkül, egyszerűen csak átöleljük egyást. Lezárva a mai napot, ami jelentős mérföldköve Utunknak, s elkezdve, folytatva azt, ami a tavalyi tavaszon kezdődött, a bolond-szerelmes előző tavaszon.

Ez a nap a szerelemesek napja is volt, s ugyan mit vihettem volna mást neked ajándékba ezen a napon, mint magamat? A vörös rózsa csak illatos díszlet.

"Az út, mely  a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel." (M.S.)