A mai nap áprilisban kezdődött, tavasszal. Talán az első melengető tavaszi napsugárral, azóta pedig nemcsak süt, hanem szinte ragyog a nap, még ha néha viharfelhők jönnek-mennek is, de a fény nem tűnik el egy pillanatra sem.
A hosszú téli éjjelek után egyik nap arra ébredtem, hogy „Felébredtem.” De előtte még nagyon lassan teltek a napok.
Ezen a télen sokáig volt sötét, talán ilyen hosszú még sohasem volt életem egyik tele sem. Pedig volt már pár tél, elhiheted. Nemcsak éjjel volt sötét, néha nappal is. Úgy éreztem: éjjel-nappal borús az idő.
Hideg volt, fagyos fuvallatok vettek körül, hiába kínálta sok idegen hely a melegét, nem érdekelt. Talán már egyenesen azt vártam, hátha holnap reggel nem kel fel a nap. De újra és újra makacsul felkelt, s vele együtt ébredtem én is minden reggel. Mi űzött mégis ki az ágyból? A fény? A munka, a kötelesség? A gyerekek? Esetleg a kávé illata? Magam sem tudom.
Akkor télen meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Próbáltam sokszor, sokkal, sokféle módon. Mindegyikbe kicsit belehaltam, vagy legalább is megfagyott a lelkem, a szívem. Eltörtem, mint egy régi csésze. Először csak kicsorbul, majd letörik a füle is...
De az okaim nem is okok voltak, csak kifogások. Valójában csak bujkáltam az igazság elől, az igazság pedig az, hogy féltem. Féltem, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e? Túléltem, láthatod. Jöttél Te, s veled jött a szerelem, az újra megtalált boldogság.
Tudtam, hogy megtaláltalak – a szó szorosabb, és összes értelmében egyaránt - és reméltem Te is újra rámtalálsz.
Egyik nap megnéztem a csillagok állását, biztatást vártam, kerestem mi a titok, és egy bejegyzés nagyon megtetszett. Egyetlen mondat, szószerint:
„A hat hónappal előbbi Rák csillagjegy napfordulója az év nappalát, a fény győzelmét jelöli, a Bak csillagjegy a sötétségbe merült év éjszakája felét, a karácsonyi éjfélt jelöli, mikor a nap az újjászületés felé veszi útját: a belső fény felé.” Ezt kettőnkről írták – nem lehet véletlen.
Ekkor már sejtettem, hogy valami csodálatos, valami nagyon jó vár ránk, és ahogy Te fogalmaztad meg: útrakeltünk. Elindult egy hosszú utazás; nem tudtuk hová is indultunk pontosan, de egy biztos volt: mindkettőnk szíve újra megtelt szeretettel, szerelemmel, boldogsággal.
Ekkoriban kezdődött ez a mai nap.
Csörög az ébresztő, még alig pirkad, 5 óra. Sokan még ekkor fordulnak arra a bizonyos másik oldalukra, de én már kelek. Rövid álmodozás az ágyban, Rólad, Rólunk, az elmúlt időkről és az elkövetkezőkről, mielőtt kibújok a langyos takaró alól. Aztán a kötelező gondolatok: - mit is kell ma tennem? Egyáltalán melyik nap is van ma? Eltelnek a napok, lassan már hónapok is, rohan az idő, s vele együtt rohanok én is. Végzem a napi rutint. Kávé, kakaó, gabonapehely, Kicsi, Nagy, Anya. Fura egy család, néha magam sem értem hogyan alakult így. Persze valójában tudom miért, hisz sokszor elmeséltem már neked. Menekültem, mert nem akartam elsüllyedni a pocsolyában. A szellemi magány, a lélek elsorvadása legalább olyan fájdalmas, mint egy arculcsapás. Mindkettőnek nyoma marad, de a bőrpír elmúlik, a lélek viszont meghal, vagy legalább is heges marad, megkeményszik, megszikkad, kiszárad. Csak egy mindent betöltő boldogságérzés miatt születik újra, egy Szerelem, „A” Szerelem miatt, mely volt, van és lesz is. A kettőnk szerelme - megkérdőjelezhetetlenül.
Öltözködés, fürdő, fogmosás. A kisfiú beszökik Nagyihoz, hogy még egy utolsó „szeretetölelést” kapjon tőle. Anya már mérges, indulna, dolgozik a koffein, menni kell, sietni, - gyere már te gyerek, Nagyi aludj még, minek keltél fel ilyen korán, Frank, le ne késd a buszt, bérleted megvan, uzsonna a hűtőben, suli után időben hazajönni. Anya! Puszi! Szia kisfiam, jól viselkedj a suliban! Papó kulcsolja a garázsajtót, nyitja a kaput integet. Nagy, dolgos, de mégis szép keze lendül, nézi az elmenőket, a legkisebb unokát, a legkedvesebbet... Hiszen itt született, nem is unoka, talán inkább gyermek. Akkor, mikor mi még kicsik voltunk hajtani kellett, dolgozni, eltartani a családot- ránk nem volt ideje. Nyáron nyaralni, Balaton egy hét, fizetni a különórákat, hegedű, cselló, furulya, zongora. Na meg az iskola. Minek is tanul ez a fiú, lenne inkább ő is autószerelő, de ő mindig csak olvas. A lány? Az meg álmodozik, érzékeny, mindig sírva fakad. Ne bántsd Klárikám, tudod, ő sokkal érzékenyebb, nem szabad megbántani.
Az autó kigördül az udvarról. A kedves, kusza, de biztonságot nyújtó udvarról. Itt mindig menedék várt, bármilyen zűrzavar ért a világban, bárki bántott, itt lelkem megnyugvást talált. Otthont nyújt mindannyiunknak, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Egy-két kocsi mindig áll oldalt, sose tudom, melyik kié. A régi kuncsaftokat csak gúnynevükön ismerem. Mimóza, Szamóca, az Öreg kommunista, az Ügyész, az Orvos, a Mézes bácsi a zsigulival. Lassan elkopnak, talán meg is halnak szépen, sorban, az élet rendje szerint.
Az oviba érünk, gyorsan vezetek, mint mindig. Fekvőrendőr, mi az? Bírja a lengéscsillapító... Máté nevet, - Anya, ugrassunk még egyet! Jaj, a legoemberke otthon maradt - apró könnycseppek. Délután elmegyünk a Mekibe, ha most nem sírsz kicsim! Aprópénzen vett vigasz.- Vedd át gyorsan a cipődet, ügyesen, megvárlak. Anya, mész az ablakhoz integetni? Hát persze, puszi, legyél nagyon ügyes! Délután jössz értem anya? Hát persze, sietek nagyon!! - Már az udvaron vagyok, de látom a csöpp kis arcát, várja, hogy integessek. Milyen nagy lett! Már csak pár hét és iskolás. Az ovi első napjaiban még alig látszott ki az ajtó üvege fölött, most meg már vigyorog, mint a vadalma, esze már a játékon, haverokon jár, de integetni, puszit dobni sosem felejt el. A legoemberke otthon figyel a kanapén...magában mosolyog biztos: - milyen hülyék is az emberek! Rohannak, pedig milyen kényelmes itt ülni!
Rövid az út a munkahelyig. Gondolatok, mit csinálsz most. Felkeltél-e már, gondolsz-e rám, vagy még az igazak álmát alszod mélyen, esetleg megint felriadtál, mint mikor együtt aludtunk egyik szerelmes éjszakánkon és zavaros álmot láttál...
Beérek, kulcsolom a bezárt ajtót. Hangos Jóreggelt! Üres a ház, csend van. Valaki a folyosó végén motoszkál, szorgosan takarít. Jelenléti ív: 7.30. Signo: TAK. Minek írjak mást, úgysem fizetik ki. Benyitok az irodába, hátramegyek a helyemre. Kis helység, leválasztva a nagyobbik irodából, egyszemélyes dolgozó, az irodavezető helye. A monitor mellett két fénykép, a fiúk. Az íróasztalon Sárkányvirág, célzásként kaptam vajon a többiektől?!
Sarkig tárom az ablakot, a piros levelű fa visszanéz rám, megismer! Együtt voltunk tavaly ősszel, a télen, tavaszon és ezen a nyáron is. Néha benézett hozzám, aggódott, rendben vagyok-e... Hűvös van, de jóleső hűvösség. Elkezdődött egy új nap.
Öltözőbe indulok, fehér ruha, ahogy egy kórházban illik, bár betegekkel nem találkozunk, mégis kötelező. Nem szeretem a fehéret, kövérít... Papucs, telefonok, toll.
Munka, telefoncsörgés, jövés-menés, mindenki szól pár jó szót hozzám, - hogy telt a hétvége, kedvelnek azt hiszem. Én meg könnyen vegyülök, persze a határokat betartva. Tudom hol a helyem, mégha lehet, hogy végzettségeimet tekintve többet is tanultam... De az a két betű, a Dr. nagyon nagy távolságot jelent.
Intézkedek, írok, gépelek, segítek, kérdezek, faxolok, másolok, iktatok, oktatok -néha ki is, de az sohasem szándékos. Na jó, néha szándékos. De másnap kis apró csoki; - bocsi, tegnap kissé ingerült voltam.
Már ennyi az idő? Felhívlak, - hogy telik a napod. Hallom a hangodat, vidám vagy. Minden rendben, - szeretlek, csókollak, majd hívlak, hiányzol. Sokszor azon kapom magam, hogy csak a testem van az irodában – csak észre ne vegyék egyszer... Rád gondolok, a hangodat hallom, titkon azt remélem, hogy már elteltek a zűrzavaros idők, és munka után hozzád megyek, megyünk haza, veled fejeződik be ez a nap is. Együtt vagyunk, boldogan. Ölelsz s én visszaölellek. Gyengéden, de nagyon szorosan magadhoz húzol, mint mindig. Szerelemmel. Ahogy csak Te tudsz szeretni. Ezt kerestem egész eddigi életemben. Gyerekfejjel elengedtelek, de szerinted így kellett történnie, hát akkor biztosan így van. Én mégiscsak úgy érzem, elvesztegetett idő minden perc, amit nélküled kell élnem.
Társam vagy, kicsit olyan társam, mint egy nagyon kényelmes, kitaposott régi cipő. Nem új már, de lehet még szépnek látni, helyesnek. Lehet venni újat, szebbet, de ez annyira rám illik, hogy ettől nincs jobb, az életem része, örökre. Megválni tőle nem lehet, másra nem is vágyom, csak hazaérni, és belebújni, újra és újra.
Letelt a munkaidő, gyors telefon Neked, indulok haza. - Te mit csinálsz? Menjünk együtt. Végeláthatatlan beszélgetés, téma mindig van, néha keserű, néha boldog, de közösen, mindketten akarjuk.
A hazaút mindig gyorsabban telik. A kicsi repül felém az oviudvaron, alig tudom elkapni, mindig attól félek, hogy a nagy rohanásban taknyol egy nagyot, aztán meg kereshetem a ragtapaszt...
Otthon a kapu mindig nyitva áll, Papó tudja: fél négy és fél öt között érkezünk. Nagyi az udvarra lép az autó hangját meghallva, öleli a csöppséget.- Milyen napotok volt? Tudom, szar, mint mindig. Leolvassa arcomról lelkiállapotomat, nyitott könyv vagyok számára, nem is kérdez semmit. - Egyél kislányom, főztem. Frank a gépnél, előjön, - Szia Anya, milyen napod volt? Miért kérdezi mindenki ezt? Ilyen szarul nézek ki??
Leöltözöm, közben már kapcsolom a gépet. Dolgozni kezdek, kell a pénz. Átnézem virtuális postaládáimat, minden rendben. Az eszem persze megint máson jár, de jó lenne melletted, ha együtt nézhetnénk a neten a Tihanyi házakat, keresnénk új állást, iskolát, útvonalat... És egyszer talán, Ott, már azt mondanád rólam: A Feleségem.
Halkan szól a rádió, benne egy réges-régi szám, talán több, mint 20 éves. Never ending Story. Egy soha véget nem érő történet. Pont mint a mi történetünk...
Esteledik, Frank benyit: Anya, mehetek fürdeni? Zuhanyzunk, a kisfiú csupasz teste, mint egy kis finom sütemény, olyan édes. Meg kell zabálni: ez a kedvenc csikizős játéka, persze meztelenül, kacag, sikít, a harmadik szomszédban is hallani. Elálmosodik, átkísérem a szobájukba, sok-sok puszi.- Anya, reggel ugye költessz és hozod a kakaót! Persze kicsim, jó éjt! Neked is jó éjt Frank, ne nézd sokáig a tévét. Szia Anya.
Boldog vagyok és büszke. Két helyes, okos fiú, akiket ha jól nevelek, egy napon olyan boldoggá tesznek egy lányt, mint most Te engem.
Egyetlen titok van csupán, szeretni kell, és küzdeni, bátornak lenni, merni élni az álmokat. Ezt nekik MI fogjuk megtanítani.
Pihenni kell, vár a HOLNAP!
Szeretlek, jó éjszakát!
