Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.
Egy újabb utazás, egy újabb állomás... 

Lehet egyszerre több életet élni? Mintha egy időben élnénk apáink és fiaink, anyáink és lányaink életét is. Mintha nem is lennénk külön, egyszeri, soha vissza nem térő személyes élőlények, hanem csak mozdulat, egy ölelés egy hosszú életben...Kétszer 20 éves életben. Nem lehet...

Első randevúnk óta egy hét telt el. Akkori érzéseim mitsem változtak. Mindketten kimondtuk, visszavonhatatlanul... Végre szavakkal is kimondhattuk a kínzó vágyakozás, a lehetetlen, a keserédes gyötrelem bensőséges szavait, egyesítve testünk-lelkünk szálait.

Megint esteledett, mikor a cukrászdába értünk. Kéz a kézben sétáltunk, mit sem törődve a külvilág terheivel. Nehéz volt a szíve, éreztem homlokán a felhők vonulását. Mégis vidám volt, tudtam Hozzám jött. Sietett, mert Vártam. Nagyon vártam. Ajándékot hozott: Önmagát. Újabb találkozásunk időpontja oly távolinak tűnt akkor, s most mégis megtörténik. Rohan az idő...

Lelkeink megint a valóságban találkoztak, emlékszigeteink egy újabb állomásán. Hogy hol? Ott, ahol minden elkezdődött. A szülővárosunkban...

Ismerek embereket, akik könnyen társulnak. Könnyebben találnak maguknak "ismerősöket" még ebben az idegen világban is. És könnyebben engednek közel magukhoz másokat. Jó pillanataimban én is ilyen vagyok. Ha beszélgetek valakivel, gyakran eljátszok a gondolattal: "Le tudnám élni vele az életemet?" S a válaszom sokszor az, hogy "igen!" Ez persze csak a pillanat fényében tűnik így, de ez a fény nagy távlatokba világít. A titkomat mondom el: ha valakivel bensőségesen együttvagyok, számomra Ő lesz a legfontosabb. Néha csak egy délutánig, vagy éjszakáig, de ezalatt a villanásnyi rövid idő alatt velem egy egész élet telik le.

Elképzelem? Nem!...Nem a képzeletemben történik mindez, hanem lelkem benső világában, ahol nincs idő, nincs 20 év, sem 40, és sokféle lehetőség szunnyad  - megélem azt, amit a valóságban csak akkor tapasztalhatnék meg, ha tényleg mellette élnék éveket.  Ilyenkor egy egész élet végigpereg bennem. Néha a legapróbb részletekig. Ez az odaadottság kell egy másik ember megértéséhez. Odaadtam magamat Neki, teljesen.

Mert szeretném Őt érteni. Ez nem empátia, hanem valami más, szóval nehez kifejezhető lelki folyamat. Belebújok, átélem - és Ő is belémbújik, átéli velem ugyanazt. Tegnap éjjel ez történt. Mesélt, s én hallgattam. Nem olvasott könyvből, élete képeslapjait nézegettük, bár néha fekete-fehér képek is felbukkantak, csöppet sem vidám háttérrel...

Bizalmasan, testben, lélekben szorosan együtt, igazán. Megnyíltunk, Ő is közelebb engedett magához, nagyon közel... A Mi valóságunk a lelkeink, és a lelkünkről azt mondják, hogy végtelen. Most csak egyetlen életet élünk, de a lelkünkben sok-sok ezer élet lehetősége szunnyad. Most még alszik bennünk a következő élet, de azért ott van, lappang, emberek, sorsok, gyerekek, egy egész sereg. Sok száz virtuális élet. De ebből a számtalan lappangó életből Mi jelenleg csak egyet élünk meg. Egyetlen vágyunk, vagy szenvedélyünk válik valóvá - a többi bennünk marad. Lelkünk végtelen tengeréből egyetlen cseppecske bukik csak föl, és válik Énünké. A többi sok-sok csepp egyelőre lent marad a mélyben. Nem tervezünk, csak megéljük a hihetetlent...

Beszélsz hozzám, az egész életed regénye kitárul előttem. Már benned vagyok, élem az életed, s talán tudom mi a legerősebb szenvedélyed, mely sorsodat irányítja. Egyetlen szó: MI. (Ez a két betű micsoda utat jár be...)

Hajnalodott a néma tó víztükre felett, a tengerszem mellett, de még sötét volt és csend. Ketten voltunk akkor még csak úton, mert indulni kellett, sietni, vissza a Valóságba.

De egy újabb cseppecske talán felbukkanni készül majd, ha túléli a tajtékos, haragos, viharos vizeket...