Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.
Egy újabb utazás, egy újabb állomás... 

Lehet egyszerre több életet élni? Mintha egy időben élnénk apáink és fiaink, anyáink és lányaink életét is. Mintha nem is lennénk külön, egyszeri, soha vissza nem térő személyes élőlények, hanem csak mozdulat, egy ölelés egy hosszú életben...Kétszer 20 éves életben. Nem lehet...

Első randevúnk óta egy hét telt el. Akkori érzéseim mitsem változtak. Mindketten kimondtuk, visszavonhatatlanul... Végre szavakkal is kimondhattuk a kínzó vágyakozás, a lehetetlen, a keserédes gyötrelem bensőséges szavait, egyesítve testünk-lelkünk szálait.

Megint esteledett, mikor a cukrászdába értünk. Kéz a kézben sétáltunk, mit sem törődve a külvilág terheivel. Nehéz volt a szíve, éreztem homlokán a felhők vonulását. Mégis vidám volt, tudtam Hozzám jött. Sietett, mert Vártam. Nagyon vártam. Ajándékot hozott: Önmagát. Újabb találkozásunk időpontja oly távolinak tűnt akkor, s most mégis megtörténik. Rohan az idő...

Lelkeink megint a valóságban találkoztak, emlékszigeteink egy újabb állomásán. Hogy hol? Ott, ahol minden elkezdődött. A szülővárosunkban...

Ismerek embereket, akik könnyen társulnak. Könnyebben találnak maguknak "ismerősöket" még ebben az idegen világban is. És könnyebben engednek közel magukhoz másokat. Jó pillanataimban én is ilyen vagyok. Ha beszélgetek valakivel, gyakran eljátszok a gondolattal: "Le tudnám élni vele az életemet?" S a válaszom sokszor az, hogy "igen!" Ez persze csak a pillanat fényében tűnik így, de ez a fény nagy távlatokba világít. A titkomat mondom el: ha valakivel bensőségesen együttvagyok, számomra Ő lesz a legfontosabb. Néha csak egy délutánig, vagy éjszakáig, de ezalatt a villanásnyi rövid idő alatt velem egy egész élet telik le.

Elképzelem? Nem!...Nem a képzeletemben történik mindez, hanem lelkem benső világában, ahol nincs idő, nincs 20 év, sem 40, és sokféle lehetőség szunnyad  - megélem azt, amit a valóságban csak akkor tapasztalhatnék meg, ha tényleg mellette élnék éveket.  Ilyenkor egy egész élet végigpereg bennem. Néha a legapróbb részletekig. Ez az odaadottság kell egy másik ember megértéséhez. Odaadtam magamat Neki, teljesen.

Mert szeretném Őt érteni. Ez nem empátia, hanem valami más, szóval nehez kifejezhető lelki folyamat. Belebújok, átélem - és Ő is belémbújik, átéli velem ugyanazt. Tegnap éjjel ez történt. Mesélt, s én hallgattam. Nem olvasott könyvből, élete képeslapjait nézegettük, bár néha fekete-fehér képek is felbukkantak, csöppet sem vidám háttérrel...

Bizalmasan, testben, lélekben szorosan együtt, igazán. Megnyíltunk, Ő is közelebb engedett magához, nagyon közel... A Mi valóságunk a lelkeink, és a lelkünkről azt mondják, hogy végtelen. Most csak egyetlen életet élünk, de a lelkünkben sok-sok ezer élet lehetősége szunnyad. Most még alszik bennünk a következő élet, de azért ott van, lappang, emberek, sorsok, gyerekek, egy egész sereg. Sok száz virtuális élet. De ebből a számtalan lappangó életből Mi jelenleg csak egyet élünk meg. Egyetlen vágyunk, vagy szenvedélyünk válik valóvá - a többi bennünk marad. Lelkünk végtelen tengeréből egyetlen cseppecske bukik csak föl, és válik Énünké. A többi sok-sok csepp egyelőre lent marad a mélyben. Nem tervezünk, csak megéljük a hihetetlent...

Beszélsz hozzám, az egész életed regénye kitárul előttem. Már benned vagyok, élem az életed, s talán tudom mi a legerősebb szenvedélyed, mely sorsodat irányítja. Egyetlen szó: MI. (Ez a két betű micsoda utat jár be...)

Hajnalodott a néma tó víztükre felett, a tengerszem mellett, de még sötét volt és csend. Ketten voltunk akkor még csak úton, mert indulni kellett, sietni, vissza a Valóságba.

De egy újabb cseppecske talán felbukkanni készül majd, ha túléli a tajtékos, haragos, viharos vizeket...

A Találkozás után a távolági buszon ülve nem tudtam másra gondolnim csak Rád. A kialvatlanság miatt egy tompa fáradságot éreztem, de az előző, együtt töltött napunk miatt a gondolataim Hozzád úsztak, nem tudtam volna elbóbiskolni. A pályaudvarra begördülő járgányról leszállva átsétáltam a vonatállomásra, még volt vagy fél órám az indulásig. Az emberek tömegén átverekedtem magam, legszívesebben mindenkinek odaköszöntem volna, hogy ilyen búskomor képpel ugyan miért is jöttek az utcára, s belemosolyogtam volna a képükbe, hiszen ők nem is tudják, hogy vannak csodák. Olvasmányokban, idétlen sorozatokban találkoznak csak vele, de ha történetesen velük szemben jövök én az aluljáróban, észre sem veszik.

A földalatti kis átjáróban egy utcazenész püfölte gitárját, fején divatos kalap, a jóisten nem áldotta meg kivételes tehetséggel, de sokkal gyatrább zenészek is rivaldafénybe kerülnek. Ezeket a zenészeket mindig kedvelem, igaz ritkán találkozom velük, mert majdnem mindig az autóval gördülök, ha éppenséggel mennem kell. Számomra régi ismerős a vak tangóharmónikás (ő aztán nagyon tud játszani), a bohém másik gitáros a sétálóutcán, s vele átellenben a hosszúszakállú balalajkás. A mostani fiú hangja és gitárja betöltötte a folyosót, csak néha nyomta el egy-egy felette átrobogó vonat zaja. Alig néztek rá, a gitártokban pár aprópénz volt csak, de ő játszott, muzsikált. „Van, ami annyira esztelen…” – régi dal új köntösben, énekelte a szerelmeseknek.

Magamban dúdolászva felszálltam a vonatra, rajtam kívül egy-két fejet láttam csak, hangosan azért nem mertem volna énekelni, tartottam tőle, hogy az egy-két utas embertömeggé nőne és meglincselne. A táskámból előkotortam a könyvemet, akarom mondani a könyvedet. Tőled kaptam, hogy elolvassam az egyik kedvencedet, bár meg kell vallanom, hogy felettébb nagy becsben tartom már én is a szerzőt, hiszen Rólunk, Nekünk is írt, ami annál is furcsább, mert amikor lejegyezte történeteit, még szüleim sem éltek.
A könyvet kezembe vettem, megsimogattam, s átlapoztam. Egy cédulát találtam benne, girbe gurba sorokkal, két szót: szeretni és utána a fiad neve volt és egy nagy felkiáltójel. Meséltél erről a cetliről, erről az önmagadnak (?) szánt üzenetről. A sárga fecnit kezembe fogtam s egy kegyetlen mozdulattal kiszakítottam helyéről, ahol kitudja mióta várt megtalálásra, s a szemetes kosárba raktam. Ezzel az üzenettel nem vihetem magammal a könyvet, bár a könyv is feletébb különös lenne más kezében, nem azért, mintha nem vinnék gyakran könyvet haza (bár csak könyvespolcot vihetek, könyvet nem, mert nincs hely), de ezzel a borítón tündöklő, sikító címmel: A régi szerető; találgatásokra, sejtelemre adnék okot. Hazudni pedig elég botcsinálta módon tudok.

Ásítottam egyet, mégse vagyok olyan nagy legény, hogy bírom alvás nélkül. Könyvvel a kezemben, kicsit becsuktam a szemem, ugyanis tudok gyorsan aludni, ha még nem mondtam volna. Ott feküdtél hason előttem az ágyon, s olvastad a könyvet. Nekem. Én csak néztelek, megpróbáltam figyelni a történet számomra még nem ismert részeire, ami nem mindig sikerült. Olvastál, néha felnéztél, s folytattad. Én meg vártam, hogy mikor nézel rám megint…Így gyönyörködtem benned, s az a jóleső érzés kerített hatalmában, hogy jó, nagyon jó együtt. Azért nem gondoltam volna, hogy olvasással is fogjuk tölteni az időt. A könyv azóta beköltözött a dolgozómba, s már túl vagyok A buta nőn, A bűvészen. Legközelebb én szeretnék olvasni neked.

Az állomás különös hely: bohém, botránkoztató, kellemetlen, részeg és másnapos, szürke és színes alakjaival. A könyvpavilonos, az újságos, a jegykiadó kisasszony régi ismerősként köszönt, pedig nem ismerjük egymást. Attól különös, hogy innn indulnak és érkeznek az utasok, az utazás izgalma lengi körül; jómagam még a mai napig érzem zsigereimben az utazás izgalmát, ha úgy adódik, az utazás napján sohasem aludtam még el.

 Mi is megkezdtük utazásunkat, s tudjuk: úton lenni boldogság.